Ma ért véget a Colour War. Richie, az egyik jamaikai pincér mondta egy ízben, hogy otthon olvasott a Colour Warról a tábor honlapján, először azt hitte, hogy ez valami faji alapú dolog lesz. Persze valószínűleg csak viccelt. A Colour War a tábor utolsó hetében tartott versenysorozat, nem pedig etnikai villongás. A táborozó gyerekeket két részre osztják: a piros és a szürke csapatra és mindenféle sportágban versenyeztetik őket. Az verseny a nyár csúcspontja és a gyerekek nagyon komolyan veszik. Az egészet hosszadalmas cécó előzi meg.    

        Ennek a része az is, hogy amikor jönnek a gyerekek ebédelni a szokásosnál is többet és hosszasabban skandálnak, mielőtt vihetnénk nekik a kaját. Lényegében azt skandálják, hogy színháborút akarnak. Készítettem is hangfelvételeket a különböző színháború váró rigmusokról. Néha azt kiabálják csak, hogy “WE WANT WAR!!!” Gondolkoztam, milyen lenne beküldeni egy újságnak, vagy tévének, hogy itt a táborban háborúpárti szlogeneket skándáltatnak a gyerekekkel, hátha lennének olyan hülyék, hogy nem néznének utána, hogy ez az egész egy sportversenyről szól. A gyerekek nem tudják persze, hogy mikor kezdődik a színháború. Hivatalosan akkor kezdődik meg az egész, amikor hallanak három ágyúlövést. Megtévesztésből néha eleresztenek a szervezők egy, vagy két ágyúlövést. Ha megtörtént a három ágyúlövés, aznap este vacsoránál beszédet mondanak többen a tábor vezetőségéből, aminek az a lényege, hogy nem akarnak színháborút, tele van a tökük is vele és el fog maradni az egész, csak hogy hergeljék a gyerekeket. Egy ízben láttam a tábor tulajdonos Richiet egy pólóban, amin egy békejel volt és az a felirat, hogy: “NO MORE WAR IN CAMP EQUINUNK!!!”

        Végül azonban kiderül, hogy mégiscsak kitör az a Colour War. Következik hát a gyerekek két részre osztása. Idén ez úgy nézett ki, hogy ejtőernyősök hozták a hivatalos felosztást, és a gyereknek követniük kellett, hogy hova érnek földet. Az egyikük mellesleg majdnem becsapódott az aréna oldalába.

        Onnantól kezdve, hogy a kölköket beosztják a szürke, vagy a piros csapatba, szívvel-lélekkel küzdenek a saját csapatukért. Egyébként ez is jellegzetesen amerikai dolog, méghozzá a szimpatikusabb vonások közül. Még mielőtt a gyerekek a táborba érkeztek volna, táska hurcibálás közben beszélgettem egy angol falmászás oktatóval. Mondta, hogy majd meglátom milyen lelkesek a gyerkőcök, mennyire komolyan veszik a csapatmunkát meg hogy az amerikaiak világelsők csapatépítésből. Magyarországon, vagy Európában elképzelhetetlen lenne az ilyesmi. Magam előtt látom magam tíz, tizenegy évesen, de nem tudom elképzelni, hogy én, vagy az akkori osztálytársaim ennyire kötődjenek egy csoporthoz, amibe pár napja osztották őket és ne próbáljunk kibújni a kötelezettségek alól. Főleg, ha a csapat színe a szürke!!! Szájmon komám is egyetértett, hogy Európában túl kétkedőek és cinikusak lennénk az ilyesmihez. Ha valaki ugyanezekkel a lelkesítő szöveggel próbálkozna, mint itt, mindenki lekussoltatná, hogy mit pattog annyit. Itt a táborban, azonban abszolút működik a dolog.

        A színháború öt-hat napja alatt minden étkezés után lelkesítő beszédet tartott mindkét csapat egy- egy tagja. Az asztalokat az eseménysorozat idejére összetoltuk, és a beszédet tartó fiú azokon sétálgatott, miközben rekedt hangon üvöltötte a mondanivalóját, közben a többi gyerek székre állva hallgatta őt. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint a hollywoodi kosztümös filmekben a végső csata előtt felszólaló vezér beszédét, nagyon adtak rá, hogy kellően epikus hatása legyen. Kis ízelítő az egyik beszédből: “Azt akarom, hogy nézz a melletted álló ember szemébe! Nézz mélyen a szemébe, és tudd, hogy ő a testvéred. NEM OKOZHATSZ CSALÓDÁST A TESTVÉREDNEK!!!” Ez egyrészről vicces európai szemmel, másrészt meg elgondolkodtató. Valahogy itt az elméletileg individualista Amerikában, ahol az a közfelfogás, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa és ahol az állam újraelosztó szerepe sokkal kisebb mint Európában, valahogy mégis mintha sokkal erősebb lenne a közösségtudat, mint mondjuk Magyarországon. Valahogy sokkal jobban odafigyelnek egymásra az emberek, és sokkal alacsonyabb az amerikai társadalomban a 'Dögöljön meg a szomszéd tehene is!' -faktor. Legalábbis eddigi élményeim alapján erre a következtetésre jutottam.

        Szintén ezt támasztja alá a vita is, aminek akkor voltam a tanúja, amikor múlt hét kedden megint voltunk a Skinners folyónál strandolni meg sörözni a szabadnapunkon. Stan, a hobbycenter (barkácsolóközpont) fekete mindenese és Shana, a buszutakat kordináló nő. Shana egy kedves hangú, jófej, duci harmincas nőci, aki egy alkalommal a táborban benyitott a faházba, ahol a barátaim illegálisan iszogattak és rájukrivallt, hogy világosan meg lett mondva, hogy a tábor területén való ivás azonnali elbocsátást von maga után és hogy menjenek pakolni, mert másnap utaznak haza, aztán kiderült, hogy csak viccelt és ő is kért egy sert. Stanről tudni kell, hogy ő cseppet sem az amerikaiakra jellemző módon elképesztően cinikus és elég fanyar humora van. Általában úgy köszön, nekünk, hogy “Hey, how are ya doin’, you are a pain in the ass!” Persze nem gondolja komolyan, de állandóan mindenkit szivat verbálisan. Shanával a tábor körüli dolgokról beszélgettek és Stan elkezdte fikázni a tábort, ahol már tizeniksz éve dolgozik. Shana ezen nagyon felháborodott. Látszott rajta, hogy tényleg rosszul esik neki, amiket a Stan mond a táborról és kérdezte, hogy akkor miért dolgozik itt?

        Stannak egyébként a Simon barátommal is volt egy vitája, amin viszont hülyére röhögtem magam. Stan valami oknál fogva utálja a briteket úgy általában. A Simont persze nem, de neki is sokszor előhozza a témát. Amikor szóba került a dolog múlt kedden a Skinnersnél már mindannyian kellően ittasak voltunk. Szenvedélyes vita bontakozott ki. Stan azt mondta, hogy a britek mind pöcsök és hogy elbaszták a világot. Ez utóbbiban egyébként igazat adtam Stannek, mert Afrikában és a Távolkeleten nagyon sok konfliktus adódik abból, hogy az angol gyarmatosítók annak idején úgy húzták meg az országhatárokat, hogy minél több különböző vallású, etnikumú, vagy különböző törzsekből jövő ember kerüljön egy országba, hogy ne tudjanak ellenük fellázadni, amiből adódóan ma is sok gebasz van ezeken a helyeken. Simon meg azzal jött, hogy Stan azért utálja az angolokat, mert az anyja is angol volt és valószínűleg nem jött ki jól vele, és hogy valami komplexus van a dolog mögött. Élmény volt őket hallgatni, mert mindkettő egy oltógép, különösebben egyikük sem vigyáz arra, hogy ne mondjon olyat, amivel a másik lelkébe gázolhat, főleg úgy, hogy részegek is voltak.

        Simonnak egy másik alkalommal, amikor a Viewban (a közeli kocsma) töltötte az estét és már igen részeg volt, volt egy emlékezetes alakítása pont abból adódóan, hogy sajátos humora van és hogy nem nagyon vigyáz a szájára. Történetesen ott volt a kocsmában a tábor egyik magas beosztású tagja, szintén brit Károlájn. (A Google veszély miatt írom fonetikusan.) Egy ízben tett egy megjegyzés a Simon biliárd tudására, aminek amúgy nem volt alapja, mert elég jól játszik a srác. Simon erre nemes egyszerűséggel úgy reagált, hogy: “Fuck off, bitch!” Károlájn köpni-nyelni nem tudott, de szerencsére nem lett a dolognak következménye. Simon természetesen nem gondolta komolyan, aki kicsit is ismeri őt, az tudja, hogy rutinszerűen mondja az ilyen taplóságokat, nem indulatból. Mindenesetre a sztori körbement és Simon máig kerüli a Károlájnt. Néha feltűnik a nő a konyhában is, ilyenkor szívatásból mindig odaszólogatok félhangosan a Simonnak, hogy bújjon el, amire mindig megpróbál lekussoltatni.

        A minden irányú, mindenkire kiterjedő kölcsönös szekálás, egyébként egyre meghatározóbb jelenség a munkavégzés közben, ahogy egyre jobban unjuk a munkát, így nagyon jókat mulatunk. Van, hogy telerakjuk a másik ételkihordó kocsiját minden szir-szarral, amíg a gyanútlan gazda épp mással van elfoglalva. Esetenként ventilátort, vécépapírt, vagy az ebédhez és vacsorához teljesen szükségtelen juharszirupot rakok kollégáim és felebarátaim kocsijára. Persze nekem is kijut a jóból. Egy ízben ebéd közben amerikai gyerkőcök jöttek oda, hogy kell-e ölelés. A második kölök után beigazolódott a szörnyű gyanúm, a hátamhoz kaptam, ahonnan egy “I need a hug”, feliratú ragasztott papírt kaptam le. Járhattam volna rosszabbul is, Cyndi, az egyik mexikói csaj, hátán például az “I know that I’m lazy and I’m proud of it” felirat lógott jó darabig. Jellegzetes szívatás az is, hogy feltakarításnál valaki a félig nyitott konyhajtóra tesz egy tál kaját, ami szokás szerint az első belépő ember fején landol. Előfordul, hogy kajával dobálózunk, összekenjük szósszal a másikunk frissen letakarított asztalát, visszapakoljuk rá a piszkos edényeket, jeget dugunk a másik nadrágjába, ketchupot öntünk egymás fejére, szóval összességében remekül szórakozunk.

        A tábornak lassan vége, ami már epekedve várunk, már mindenki halálosan unja a munkát. A tábor fénypontjai mostanában a szabad esték mellett az, amikor épp nincsenek gyerekek a tónál, és megkérjük a lifeguard srácokat, hogy vigyenek el egy körre a banánnal, vagy a tube-bal. Mindkettőt motorcsónakkal, vagy jet-skivel húzzák. A tubeon hárman ülünk egymás mellett, a banánon négyen egymás mögött és esetenként felborulunk velük, mindkettő nagyon jó móka. Ha minden igaz a gyerekek elmennek szombaton, aztán jön egy csoport egy hétre, azt hiszem valami hippi egyház tagjai, kíváncsi vagyok, hogy ez pontosan mit takar, mindenesetre bíztatóan hangzik...  

  Két és fél hét van hátra a táborból. Iszonyú gyorsan eltelt hat hét. Most viszont már hiányzik a környezetváltozás és már jó lenne más emberekkel is találkozni. A kezdeti ultrajóindulatú viszonyulásomon a körülöttem lévő emberekhez sokat finomítottam az elmúlt hetekben. Fenntartom, hogy többnyire jófejek az emberek, meg van egy alapvető jó hangulat, de értelemszerűen előfordul sok minden, ami idegesít különböző személyekben.

Kezdjük a legidegesítőbbel. A legbosszantóbb dolog, amivel szembesültem a tábor folyamán az, hogy az itt dolgozó magyar lányok szar arcok. Na jó, ez egy kicsit erős így, de az ötven százalékuk (három fő) állandóan panaszkodik, méltatlankodik, elégedetlenkedik, tehát pont azt csinálják amitől a legkönnyebben kapok agyfaszt. Egy ponton, amikor az egyik magyar lány, akivel épp együtt ettünk, öt percen belül 3 dologra panaszkodott, bementem a konyhába kerestem egy tollat, meg papír híján szalvétát, visszamentem a helyemre és csináltam egy táblázatot Panaszkodás, méltatlankodás és kifogásolások címmel , amire a három legnyiválkolósabb magyar lány nevét írtam és látványosan bevéstem a neve mellé három rublikát. Persze direkt, hogy észrevegye, meg is sértődött rám, de becsületére legyen mondva ez nem tartott sokáig és azóta ő nem panaszkodik a közelemben. De a másik két lány, hát, ők sokkal rosszabbak, szó szerint kerülöm a társaságukat. A hat magyar lányból, a hárommal, aki nem annyira panaszkodós, nincs sok gond, de nem is különösebben jó arcok.

Alapból, sajnos nők terén nincs olyan jól eleresztve a tábor. Szinte lehetetlen olyan csajt találni, aki egyszerre nézne ki jól és jófej lenne. Ha akad ilyen, az tuti sok éve kapcsolatban él. Lélegzetelállítóan szép lány meg, akitől leesne az állam, egyszerűen nincs a tábor területén. A legszebbek egy fitnesz oktató fiatal anyuka, egy orosz gyerelfelügyelő csaj. (Lehet, hogy ha a két-háromszáz méterre lévő Blue Ridgeben doloznék, ami a csajok tábora, jobb lenne a felhozatal.) 

A legjobb kinézet- jófejség aránnyal rendelkező lány, akit ismerek, a jamaikai lány, utána szorosan egy lengyel csaj, majd egy brit (szóval gondolhatjátok milyen a helyzet, ha egy brit csaj dobogós). A jamaikai csaj, Taneisha hihetetlenül intelligens, jogot tanul és már van egy diplomája, tök művelt és nagyon jóindulatú. A baj vele, hogy elég vallásos és kicsit túl jó lány, eddig nem tudtuk rávenni, hogy igyon velünk. Amúgy mind a négy jamaikai a tábor területén rácáfol a jamaikaiakkal szembeni kulturális sztereotípiákra. Jamaika úgy él a köztudatban, mint egy fűparadicsom, ahol mindenki nyomja a gandzsát, ehhez képest a négy jamaikai, közül egyetlen egy van, aki néha él ilyesmivel. Inni szinte egyáltalán nem isznak, Richiet, meg Karlt elvittük egyszer-egyszer inni, de nagyon szolidan nyomták.

Pont tegnap voltunk a Karllal meg a Taneishával meg két magyar sráccal, Ákossal és Andrissal piázni, vettünk pár doboz Camot a piaboltban és elvonultunk a kedvenc rejtekhelyünkre. Érdekes párbeszéd bontakozott ki a vallásról. Ákos és András amellett érvelt, hogy a vallás egy marhaság, ami arra szolgál, hogy az emberek megszabaduljanak a felelősségtudattól. (Mindketten eredetileg vallásos családból származnak.) A jamaikai lány a vallás mellett érvelt, én meg azon az állásponton voltam, hogy Isten létezik, de az intézményesült vallástól érdemes pár lépés távolságot tartani. Az egyházak bűneit hoztam fel, meg a vallás földrajzi meghatározottságát. Mondtam Taneishának, hogy ha Afganisztánba született volna, akkor most hithű muszlim lenne. Karl nézetei valahol az én meglátásom és Taneisha elképzelései között voltak. Érdekes dolgokat tudtunk meg Jamaikáról, például, hogy a hihetetlen magas bűnözési arány és a virágzó szexuális kultúra mellett Jamaikában van az egy négyzetkilométerre eső legtöbb templom és az emberek nagyon vallásosak. 

Az egész téma onnan indult, hogy megtudtuk, hogy Ákos az első héten lefeküdt egy visszataszító és ellenszenves lengyel lánnyal, és ezt azzal magyarázta, hogy azon felül, hogy részeg volt, jószívű és ha egy lánynak szüksége van a faszra, akkor ő ezt nem tagadja meg tőlük. Mondtam neki, hogy ez tényleg önzetlen cselekedet volt, én biztos nem lettem volna erre képes ezzel a lánnyal és szegény csajnak biztos nincs sokszor ilyenben része, úgyhogy ebbe még egy pap sem köthetne bele.

A lengyelek között  amúgy akadnak nagyon jó arcok, plédául az egyik srác, aki rengeteg mondatot megtanult már magyarul, például: “Megmutathatom a bélyeggyűjteményem?” “Mi a szitu?” “Mi a faszt csinálsz?” “Bírlak.” “Jól nézel ki!” “Ma este bebaszok.” Ma este mindenkit megbaszok!” Nekem is sokat fejlődött a lengyeltudásom, de főleg ami a kajaneveket illeti: csirke, krumpli, süti, stb... Van azonban két lengyel srác, aki a konyhában dolgozik velünk, de nem igazán barátkozóak. Mindig negyed órával előbb mennek munkába, hogy biztos, hogy maradjon az asztalaiknak műanyag tányér, kés meg villa és így is állandóan kapkodnak és sietnek, hogy aztán szótlanul üljenek és tíz perccel többet várjanak a reggelire. Az állandó kapkodás és siettség amúgy a legtöbb lengyelre jellemző itt. A lengyel lányok viszont nagyságrenddel szimpatikusabbak a magyar lányoknál itt a táborban és átlagban jobban is néznek ki. 

Szerdán amúgy csináltak a lengyelek kaját, már nem emlékszem mi volt a neve, de nem dobtam el az agyamat tőle. Tésztaszerű valami volt, aminek a belsejében hagymás-krumplis-vajas trutymó volt. Jut eszembe, írtam, hogy már hiányzik a honi koszt, szerencsére Pali, egy felvidéki srác orvosolta a helyzetet és múlt héten csinált egy isteni gulyást. Nagyon jól sikerült, pedig élete első gulyása volt. Emlékszem, hazajöttünk egy jól sikerült este után az ír kocsmából és szokás szerint első utunk a konyhába vitt, ahol meglepetésünkre Pali fogadott a művével. Mindenki teljesen rácuppant, a britek, lengyelek, izraeliek, mexikóiak és a jamaikaiak, meg mi is értelemszerűen. Pár héttel ezelőtt a mexikóiak is csináltak otthoni kaját nekünk konyhásoknak, ami nagyon finom volt, de hát ők hivatásos séfek. Szolgáltak nekünk levest, ami ugyan nem volt nagy durranás, na de a mole (csokis csilis hús) rizzsel, meg a meg a savanyú zöldséges cucc irgalmatlan finom volt. Desszertnek tejes-rizses valamit hoztak, ami gyakorlatilag olyasféle volt , mint a tejberizs  otthon. Ja meg csináltak hozzá valami ultra csípős szószt, ami szerintem kínzáson kívül sok mindenre nem alkalmas, de biztos vannak olyan perverz alakok, akik szeretik. A csípős szósz amúgy jól jött később a Szájmonnal szembeni személyes bosszúmhoz.

Történt ugyanis, hogy az angol Szájmon barátom fogott egy emberséges adag avocados szószt (zöld trutyi) és a képembe nyomta amikor takarítottuk fel az ebédlőt. Vacsoránál revans céljából előkerestem azt az embertelenül csípős szószt, ami több hét alatt sem fogyott el, és amíg a Szájmon komám elment majonézért jól összekentem a csirkéjét. Szegény az első falat után szaladt is a konyhába tejért, hogy semlegesítse a szósz csípését. Mind az avocadós akció, mind a csípős szószós gonoszkodás dokumentálva lett, megvannak videó formájában.

Elfelejtettem írni, hogy sajnos már nem élvezhetem tovább a betegszoba nyugalmát. Eredetileg egy éjszakára kaptam meg azt a szobát, aztán, mivel kellemes volt ott, úgy döntöttem, hogy önkéntesen meghosszabbítom az ott tartózkodásomat. Egy héttel később mentem vissza az “alkalmi” hajlékomba és riadtan szembesültem a ténnyel, hogy két ágy van a szobában. Először zavartam kihátráltam, hogy basszus, rossz szobába nyitottam, de rá kellett jönnöm, hogy a szoba szám szerint jó helyen járok. Összepakoltam a cuccomat, hogy ha kell, hamar evakuálni tudjam a cuccaim. Jól is tettem, épp neteztem aznap délután a vifiszobában, amikor jött Macsek, a lengyel főnökünk, hogy mit keresek még mindig a szobában. Mondtam, hogy nagyon komolyan veszem a fertőzési kockázatot. De végül kénytelen voltam kiköltözni. 

Hamarosan utazunk, bár még közel sincs minden elintézve, és a Walmartban rendelt bakkártyánk sem érkezett még meg, pedig az kéne, hogy lefoglaljuk a repjegyünket San Franciscóból New Yorkba. Elégedetlen vásárlóként ezúton szeretnék mindenkit lebeszélni arról, hogy amerikai tartózkodása során Walmart bankkártyát vegyen, mert szar az egész és szinte lehetetlen aktiválni interneten. Körülbelül húszezerszer töltöttem ki az aktiválós oldalt ugyanúgy míg végre aktiválta nekem, azonban még mindig nem érkezett meg a dombornyomott bankkártyám. Jellemző az is, hogy nincs email cím, amire írhatnék nekik, csak telefonon lehet őket elérni, én meg előbb leszopom magam, mintsem a természetüknél fogva használhatatlan telefonos ügyfélszolgálatokkal szenvedjek. Viszont egyre bővül az emberek köre, aki velünk tart Vegasig, úgyhogy jó kis túrának nézünk elébe! 

Ne haragudjatok, hogy nem írtam már egy  ideje. Ennek az oka kizárólag lustaság, semmi esetre sem eseménytelenség, ugyanis bőven akadna miről írni. Viszont feladtam az arra vonatkozó tervem, hogy minden posztban egy adott témakört járok körül, egyrészről, mert alapjaiban már bemutattam a környezetem, meg a munka természetét, másrészt, mert az életben is összevissza történnek a dolgok.

Most épp betegen fekszem az egyszemélyes bunkomban, amit azért utaltak ki nekem, hogy ne fertőzzem meg a többieket. A betegségem súlyosabb szakaszában (értsd: hőemelkedés, torokfájás, masszív taknoysság) a mexikóiak hozták a kaját a konyháról puszta figyelemességből, eszem a szívüket! Bár csak egy fél nap munkát hagytam ki betegség miatt és már visszaálltam dolgozni, az a tervem, hogy addig alszom ebben a szobában amíg csak lehet, Hollie nagy bánatára. Hollie egy brit irodás csaj, eddig ő bitorolta ezt a zugot illegálisan, saját bevallása szerint azért, mert a szobatársa horkol. Szopás! Épp a Simontól kapott Arrested Developement című sorozatot néztem ujdonsült hajlékomban egy szál boxerben, amikor egyszercsak berontott a meglepett arcú Hollie és kérdezte, hogy what on earth am I doing here?! Miután meggyőződött róla, hogy itt tartózkodásom teljesen legitim, csalódottan elballagott. Azért ennek ellenére még mindig jóban vagyunk.

Az új szobám egyébként a “porchon” található. A porch tornácot jelent, ebben az esetben egy ház- (vagy inkább szoba-) sor tornácát, ami nem mellesleg a társasági élet a központja a support staffosok számára, ha épp nincs day off és nem kocsmában vannak, vagy nem a dohányzónál cigiznek. Egyébként az első éjszakám az új helyemen nem telt esemény nélkül. Két-három ajtóval odébb elkaptak három srácot, hogy piáztak a szobájukban: az amerikai Cliffet, az angol Finnt és az izraeli Gillt. Sajnos hazaküldték őket. Cliff karbantartóként dolgozott a táborban, és jó eséllyel kavart Anitával az egyik magyar csajjal. Finn irodásként dolgozott és készségesen tartott nekem továbbképzéseket az angol szlengről, szóval igazi safe brov volt. Gill, mint az összes többi izraeli itt, szekusként dolgozott és hihetetlen jól énekelt, jó dumája volt és imádott Hitleres zsidó vicceket mesélni. Mellesleg egy másik szekus srác  dobta fel őket a vezetőségnél. Szóval három jó arccal kevesebb. Viszont cserébe visszajött Gabesz Magyarországról, úgyhogy fajaság van!

A fentiekből kiderül hogy nem veszélytelen vállalkozás a bunkunkban piázni (ki is dobtuk gyorsan az üres sörösdobozokat),ám  az sem teljesen veszélytelen, ha az ember megveszi az italát egy kisboltban és nekilát az utcán meginni. Persze, ez önmagában még nem tartja vissza a leleményes közép-kelet európaiakat és a leleményes közép-kelet európaiakkal barátkozó briteket attól, hogy sokkal olcsóbban jusson piához kis boltoknak köszönhetően, mintha beülne egy kocsmába. De mivel nem lehet alkoholt a táborba hozni, és nem lehet azt elfogyasztani az utcán, mit tud csinálni az ember? Van az a vicc, hogy: “Mi az: korán kel, fehér ruhában van, kenyeret süt, de nem pék? De pék.” A korábbiakban vázolt dilemmát is hasonló logikával lehet csak megoldani: a boltba megvásárolt piát az utcán fogyasztjuk el.

Főleg, hogy nagyon kis fasza piákat lehet vásárolni itt az éjjel-nappali liquor store-okban. A kedvencünk a 12%-os alkoholtartalmú Camo sör, amit kellemes körülbelül hétdecis dobozokban árulnak másfél dollárért. Igaz, borzalamasan szar íze van, de hatásos.

Miután megvettük a söröket, továbbáltunk a zsákmányunkkal és hosszas terepkutatásba kezdtünk, hogy megtaláljuk a megfelelő helyszínt a zavartalan elfogyasztásukhoz. Na jó, annyira nem tartott sokáig, hamarosan találtunk egy gyárépület szerű valamit. Átvágtunk a parkolón és találtunk egy zugot, ami az épület dohányzója lehetett. Az épületben égett a lámpa, de nem hallatszott belülről mozgolódás. Kint, ahol ültünk, volt egy lámpa ami időnként bekapcsolt, majd megint kihúnyt. Igazából nem zavartattuk magunkat. Ha rendőr jött volna, messziről észrevettük volna és könnyedén megszabadulhattunk volna a piáinktól, ha belülről jött volna valaki, akkor is kimagyaráztulk volna magunkat valahogy. 

Kiderült, hogy egy héttel később a pár lengyel srác meg az ukrán Alex is meglátogatta a liquor storet, de nekik volt rendőrös kalandjuk. Először ők is betalálták a gyár épületet, de aztán teljesen beszartak attól, hogy felkapcsolódott a kinti lámpa és elszaladtak. Később valami parknál ültek le. Jöttek a rendőrök, és igazoltatták őket. Az ukrán srácnál volt bontott doboz. Jól be is parázott, amikor a rendőr felé fordulva mondja, hogy hadd nézzem csak mit szorongatsz a zacskóban. Szerencsére azonban ezt nem neki mondta, hanem a mögötte álló Jaceknak, úgyhogy megúszták a dolgot. Később aztán a bunkban jól berúgtak a 12%-os alkoholtartalmú energiaitaloktól. A három srác kirúgása óta azonban már óvatosabbak vagyunk, úgyhogy a bunkban való piázást felfüggesztettük egy időre. 

Nem is érdemes kísérteni az ördögöt ilyesmivel, hiszen van lehetőségünk a piázásra, Honsdaleben a kocsmákban, vagy a gyártelepen, vagy a táborhoz közelebbi kocsmában a “View”-ban. Amikor utoljára ott voltam alumni találkozó volt, ami azt jelenti, hogy a korábbi táborozók jöttek látogatóba. Mivel a tábor 1920 óta létezik, ezért meglehetősen vegyes korosztály jött. Egyikükkel-másikukkal egész jól el lehetett dumálni. egy negyven éves nőci fűvel is kínált minket, miután az egyik barátom szóbahozta a témát. Amúgy az amerikai nők nagyon lassan öregszenek és nagyon jól tudnak kinézni idősebben is, rengeteg a MILF. 

Ezen a hétvégén meg nyílt nap volt, meglátogatták porontyaikat a szülők. Olyan autók álltak a parkolóban, hogy csuda. Állítólag tavaly valaki helikopterrel jött. A nyílt nap, minket annyiban érintett, hogy sokkal többet kellett dolgoznunk. A gyerkőcök szülei jó arcoknak bizonyultak, egyikük-másikuk nagyon érdeklődő volt, hogy hogy tetszik nekünk Amcsi, meg hogy honnan jöttünk, meg ilyenek. Igazából már sok nagyon gazdag emberrel találkoztam itt kint, de valahogy nagyon kevés jellegzetes sznob köcsög volt köztük. 

Sőt, igazából valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a táborban aki a gyerekekkel is teljesen meg van elégedve. Kifejezetten kedvesek, mindig gondosan egy halomba rakják a cuccaikat kaja után, hogy könnyebb dolgom legyen. Ha ez nem lenne elég, az asztalalaimnál ülő gyerkőcök egy ponton elkezdték tapsolva, üvöltve skandálni a nevem, meg mindig mondják, hogy “Marcell, you’re the maaaan”. Amikor a konyha személyzet másik fele volt szabadnapon, és nekem más asztalokat osztottak ki arra a napra, odajött az egyik kölök és bánatos arccal kérdezte, hogy miért nem én szolgálom most ki őket, és hogy ez így marad-e? Jó, elismerem, hogy előnyös helyzetben vagyunk mi pincérek, mert mi hozzuk a kajákat. A gyerekek a fejükben a mi látványunkat a kajával párosítják a fejükben, tehát minket nyilván szeretnek. Nem zárom ki tehát a valószínűségét, hogy problémások, nekem mindenesetre nem kellett eddig ezzel szembesülnöm.

Zárásul: lefoglaltuk a repjegyünket Új-Mexikóba. Bizony, eltértünk az eredeti tervtől, most úgy néz ki, hogy átvágunk Arizonán és Nevadán is, egy ideig azon az úton megyünk majd, ami hajdanában úgy hívtak, hogy Route 66 és Vegasig velünk tart majd Attila blogtesó is, ami nemcsak azért jó, mert jó gyerek, hanem azért is mert nagyon jó képeket készít, már láthattátok őket korábban. Megnézzük a Grand Canyont, Las Vegast és átnézünk Los Angelesbe is. Aztán irány San Francisco, majd New York City. Fogalmam sincs hogy hogy a Torgyán Józsefbe fogjuk kihúzni anyagiakkal, nagyon szoros lesz. Pont ezért nagyon ritkán megyek bármit is vásárolni, amíg a táborban vagyunk. 

Majd még jelentkezem, csók! 

.

     Tudom, azt ígértem, hogy  írok a kajáról, de meggondoltam magam. Legyen elég annyi, hogy a kaja az első néhány napban még tetszett, most már herótom van tőle, és már nagyon ennék valami otthonit, tökfőzeléket, húslevest meg kenyeret. Mármint kenyér kenyeret, nem azt a szivacsszerű előre csomagolt szart. A szabadnapok, szabad esték témaköre viszont sokkal izgalmasabb, mint hogy mivel tömnek minket, meg hogy mivel tömjük a gyerekeket.

    Heti háromszor elvisznek minket egy Honsdale nevű városkába, méghozzá klasszikus sárga amerikai sulibuszokkal. Megy busz a belvárosba, ahol a kocsmák találhatók, meg a bevásárló övezetbe, ahol van Wallmart, Meki, meg ilyesmik. Van azonban egy kocsma autóval olyan öt percre van a tábortól, ami az emberek csak úgy neveznek, hogy “The View, pedig valami tök más neve van. Ha szerencsések vagyunk, találunk a tábor amerikai és autóval rendelkező tagjai között olyat, aki elvisz minket oda. Persze nem állt mindig a rendelekezésünkre a lehetőségek ekkora tárháza.

    Az első szabad esténken még június huszon- valahányadikán elvittek egy Hancock nevű kisvárosba egy vendéglátóipari egységbe bowlingozni, de valamilyen oknál fogva a tábor vezetősége meghagyta a hely tulajának, hogy ne adjanak nekünk alkoholt. A problémát páran úgy hidaltuk át, hogy otthagytuk a helyet és felkutattunk egy helyi kis kocsmát. Kellemes kis hely volt, de arra a megállapításra jöttem, hogy az idős alkoholisták mindenütt ugyanolyanok. Mivel elég kevés időnk volt, körülbelül háromnegyed óra, ezért maratoni ivásba kezdtünk és egész jó hangulatban érkeztünk vissza a buszhoz. Viszont sajnos ottfelejtettem a kocsmában a kedvenc kapucnis pulcsim.

    Később már indítottak buszokat Honsdalebe, egy másik városba, de mindig a bevásárlóövezetbe vittek, ami meglehetősen irritáló volt. Honsdale egy takaros amerikai vidéki város olyan jellegzetes faépületekkel, amilyenekkel az ember a western filmekben  találkozik. Ehhez képest minket a városnak arra a pontjára vittk, ami a világ szinte összes településén ugyanúgy néz ki. Ráadásul ott csak egyetlen helyen tudtunk akoholt inni, egy helyi pizzériában, ahol meglehetősen bunkó a személyzet. Az első alkalommal, amikor meglátogattuk a pizzázót, Cyndi, egy Mexikói csajszi, akinek épp a szülinapja volt úgy berúgott, hogy úgy kellett visszatámogatni a faházába a táborban, miután visszaérkeztük. Még jó, hogy nem látta senki a tábor vezetősége közül. Júliusban azonban végre elkezdtek buszokat indítani Honsdale belvárosába is, ahol állítólag van egy kiváló ír kocsma, de én még sajnos nem voltam arra.

    Eddigi legjobb kocsmázásom így a Viewban volt július 3-án, az állami ünnepségek előtt egy nappal. Összebarátkoztam néhány amcsi gyerekfelügyelővel és megtudtam, hogy az összes amcsi counselor vitt füvet a táborba saját használatra. Eddig is hallottam, hogy ezek itt amcsiban nem aprózzák el a dolgokat, de most saját szememmel is meggyőződhettem róla. Míg nálunk Európában úgy szokás, hogy összekeverik a zöldet dohánnyal és cigit tekernek belőle, Amerikában tisztán szívják és a pipás, bongos és egyéb megoldásokat részesítik előnyben, ami európai fejjel pazarlásnak tűnik, de a pazarlás ebben az országban ez amúgy sem ismeretlen jelenség. Ráadásul ezek itt nem grammban mérik a füvet, hanem unciában, ami olyan 28 gramnak felel meg. Ez is egy jellegzetes amerikai jelenség, hogy majdnem mindent sokkal nagyobb kiszerelésben árulnak mint otthon.

    Körülbelül éjjel 1-kor indultunk haza a helyről, mert akkor indult a sofőrünk. Addigra már mindannyian elég jól éreztük magunkat. Amikor indultam visszafele a faházamba, találkoztam Simonnal, aki nem a Viewban volt velünk, hanem Honsdaleben az ír kocsmában. Elég vidám volt már ő is, elmondta, hogy kavart az este folyamán két mexikói lánnyal is, amin jót röhögtem, mert szerintem dettó ugyanúgy néz ki az a két lány. Azt is megosztotta velem, hogy miután visszaért, volt egy kis előünnepség a táborban július 4-re, és hogy sok gyerek szaladgált amerikai zászlókkal és fáklyákkal. Na ezek a barmok, a brit Simon, meg Bartek, egy lengyel srác, elkezdett kiabálni feléjük, hogy “BURN THE FLAG!”, amire az amcsi kölykök eléggé el nem ítélhető módón berágtak. Elkezdték kergetni őket vizibombákkal, majd, mint később megtudtam, szabályos hajtóvadászatot indítottak az angolok ellen és szétdobálták őket. A Simonnal való találkozásom után folytattam az utam szerény hajlékomba, majd én is beleütköztem a lámpával és vizibombákkal felszerelt mérges kis ördögfajzatok kisebb csoportjába. Majdnem én is kaptam, de aztán mondtam nekik, hogy én biztos nem én kiabáltam nekik, hogy legyenek szívesek elégetni a saját zászlójukat a nemzeti ünnepük előtt egy nappal, ugyanis nemrég értem vissza a táborba, szóval szerencsére elengedtek.

    Másnap megtudtuk, hogy országos cimboránknak, Gábornak haza kell mennie családi okok miatt, úgyhogy ez rányomta a bélyegét a vasárnapunkra, ugyanis Gábor nagyon jó arc és mindig gondoskodott a jó hangulatról. Szerencsére van remény, hogy visszajön, szóval bízunk benne, hogy még látjuk Gábort itt Amerikában.

    Az első teljes szabadnapom szerdán volt és hihetetlenül jó volt. Elmentünk egy Skinners nevű folyóhoz, ahol egész nap strandoltunk és söröztünk és leégtünk a napon. A táj gyönyörű, a folyómeder köves, nem kavicsokra kell gondolni hanem nagyobb tömbökre, így a folyó medrének a közepén is tudtunk ülni kényelmesen a sekély vízben, és a söreinket és üdítőinket is tudtuk hűteni a vízben. Jó látni, hogy Amerikában is vannak helyek, ahol szabad alkoholt fogyasztani a szabad ég alatt.

    Még sok van hátra a nyárból és a táborból is, lesz még tömérdek szabad nap és szabad este, úgyhogy majd még írok, hogy milyen őrületes duhajkodásokban vettünk részt. Písz!

  Június 27-én megérkezett a gyerekhad. Így a személyzetet is beleszámolva körülbelül négyszáz embert etetünk itt a Camp Equinunkban, a csajok valamivel kevesebbet. Napi háromszor három órát dolgozunk. Eddig mindennap volt munka és már kezdek agyfaszt kapni tőle, de azért nem olyan vészes. Azért jó lenne már egy teljes szabadnap.

Minden reggel hét előtt tíz percre kell ott lennünk, de szerencsére pont a konyha mellett lakunk. Először is megterítjük az asztalokat, megtöltjük a kancsókat szörppel (van egy-két elég bizarr színű szörp is, amit otthon soha nem innának meg), de még nem teszünk bele jeget, azt majd csak tíz perccel mielőtt jönnek az purdék. Ezt követően megreggelizünk, mi meg a személyzet, majd eltakarítunk magunk után. Ezután kihordjuk a szörpöket jegestül, rápakoljuk a kaját a kocsinkra. Nyolcra megérkeznek a gyerekek, ekkor kihordjuk nekik a kaját, aztán hozunk nekik, amit kérnek, meg ami elfogyott. Mután elviharzottak, elpakoljuk a cuccokat az asztalról, elmosogatunk, kitakarítjuk az ebédlőt és megynk a dolgunkra. Olyan fél tíz körül végzünk, és fél tizenkettőre kell visszamenni előkészíteni a terepet ebédre. Majd megint kiszolgáljuk a gyerkőcöket, eltakarítjuk a romokat, aztán kiélvezzük a pár óra szabadidőnket, hogy aztán vacsoránál is lezongorázhassuk ugyanezt. Kedden és csütörök este könnyebb dolgunk van, ugyanis ilyenkor barbecue van, ilyenkor kint étkeznek a szabadban és általában büfé jellegú a dolog és papírtányérokat meg műanyag evőszeközöket haszálnak.

A reggeli eltakartás a legszarabb, a kölkök mindig kapnak gabonapelyhet és amit nem esznek meg azt általában tejestül, zabpelyhestül a kancsóba öntik, hogy ki tudják dobni a zabpelyhes dobozaikat. Aztán a ugyanoda tuszkolják az evőeszközöket is. A jószándék vezérli őket, hogy könnyebb legyen elpakolni de a világon nincs gusztustalanabb látvány, mint egy kancsó amibe összeöntöttek tejet, átázott gabonapelyhet, esetenként ketchupot, narancslét, és az evőeszközök is bennevannak, amiken alkalmanként ott figyegnek a rántottadarabok. Ez a mélypontja a melónak, ha nem vesszük hogy mennyire szar felébredni, különösen, ha olyan zergebaszó hideg van reggel, mint az elmúlt néhány napban volt. Ami még kihívást jelent, hogy kaja után közvetletül szolgálunk fel, amikor az emberfia legszívesebben nem csinálna semmit, csak ülne/feküdne és emésztene. 

Itt a táborban nagyon furák a gyerkőcök és a gyerekfelügyelők étkezési szokásai. A legszembetűőnn különbség az otthontól megszokottól az, hogy itt torkaszakadtukból üvöltve, ritmikusan skándálnak mindenféle jelaszvakat szédítően gyors tempóban és közben tapsolnak, meg dobognak, mindezt étkezés közben. Ezek közül a jelszavak és skándálások közül sok állítólag a táborral egyidős, ami komoly, mert azt 1920-ban alapították. Ettől persze nem kevésbé idegesítő. Az első pár alkalommal még tetszett a dolog, mert priti ömjúzingnak találtam, hogy milyen hihetetlenül gyorsan és pontosan üvöltik a mondókáikat, félelmetesen egyben van az egész. Sőt improvizálnak is skandálsokat és egyből veszi a lapot mindenki, majd egyik pillanatról a másikra két részre oszlik az skándáló tömeg és egy kérdezős -felelős skándálást nyomnak, pl: balszél: WHO IS THE BEST? Jobbszél: GUTTLER IS THE BEST! De a sokadik alkalom után kurva idegesítő és teljességgel érhetetlen, hogy hogyan is tudnak ezek ilyen körülmények között kajálni. Nekem a kajához kell az idő és a nyugalom, ezek meg körülbelül húsz perc, fél óra alatt lezavarják az egészet skándálásostul. 

Maguk a gyerkőcök összességében kellemes csalódást jelentettek, de ezzel a legtöbben nem így vannak. Annyi helyről hallottam, hogy milyen elkényeztetettek, meg tirpák bunkók, meg ilyesmi, hogy már arra számítottam, hogy nem is busszal érkeznek, hanem hogy megnyílik a föld és gonosz démonok özönlik el ezt az amúgy kellemes pennsylvaniai tájat. Ehhez képest teljesen kezelhetőek, megköszönik a kaját, felstócolják a székeiket, meg a tányérjaikat. Persze mindig van egy-két pofátlanabb, nekem a három asztalom közül, ami körülbelül harminc embert jelent, egy olyan srác van, aki suttyó, de őt meg vissza tudom szivatni azzal, hogy mindig a tőle legtávolabb teszem le a jó kajákat. A lányok állítólag sokkal rosszabbak és kezelhetetlenebbek.

Viszont most már kezdem nagyon unni a monotonitást, hogy mindig ugyanakkor kajálok, meg hogy mindig korán kelek. Elvileg heti egy szabadnap jár majd kedden, vagy csütörtökön, amire már égető szükségem van. Ilyenkor szopás lesz annak aki dolgozik, mert ilyenkor feleannyian fogjuk ellátni ugyanazt a munkát. 

Nemsokára jön a kajáról és a szabad estékről szóló poszt, sztéj tyúnd!

Itt.

 KKatasztrófális ez a blog.hu. Valszeg én is béna vagyok, de ha egy weboldalnak nem lehet megtanulni a kezelését öt perc alatt, akkor az egy SZAR!!! Valószínűleg regelek a Flickr-re, feltöltöm a képeket és belinkelem, mert ez így fostő! A képek Balogi Attila blogtesó keze munkáját dicsérik.

       Tíz napja vagyok a táborban. Ez idő alatt sok új ismerőst, barátot szereztem. Általánosságban elmondható, hogy jó arcok dolgoznak a táborban. Ha nagy ritkán lehetőségünk van kimenni a városba hatalmasakat bulizunk pánikszerű piamaratonokkal az alatt a pár óra alatt, mielőtt a buszunk visszaindul a táborba. A teljesség igénye nélkül bemutatom a fontosabb embereket.

      A Camp Equinunk & Camp Blue Ridge egy (ha úgy vesszük kettő) tábor valahol egy Pennsylvaniai erdőség közepén, távol mindentől. Ide küldik a tehetősebb amerikaiak a kilenc és tizenhat éves kor közötti gyereküket a nyárra, ha megengedhetik maguknak, hogy kipengessenek erre tíz-tizenötezer dollárt. A tábor rengeteg sportolási lehetőséget meg egyéb programot nyújt a gyerkőcöknek (vizisí, trambulin, íjászat, labdasportok, stb...) A létesítmény, ahogy a neve is mutatja, két részből áll. Equinunk a fúk tábora, míg Blue Ridge a lányoké.

      A személyzet azonban minkét táborban koedukált és jellemzően nem amerikai, kivéve a counselorokat, akik éjjel-nappal a gyerekekkel foglalkoznak. Van itt minden, főleg britek, izraeliek, jamaikaiak, lengyelek, magyarok, de akadnak ukránok és franciák is.

      Én a konyhában tevékenykedek. Magyarokkal, lengyelekkel és jamaikaiakkal szolgálunk fel kajákat, meg mosogatunk. Egyelőre nem volt túl kemény a munka, de péntektől húzósabb lesz, ha majd megérkeztek a gyerekek.

      Érkezésünk másnapján kaptunk egy kis extra pénzkereseti lehetőséget páran fiúk egy szállítócégtől. Aznap érkeztek a kölkök táskái, már ha a táska szó kimeríti azoknak a méteres ötvenkilós valamik fogalmát, amikkel egész álló nap szenvedtünk. Az volt a feladatunk, hogy minden egyes táskát a megfelelő “bunk”-ba vigyük, a rajta található címke alapján. (A bunk a faház, amiben alszanak.) Ez könnyűnek hangzik, de egy egész napos meló volt 950 gyerek orbitális méretű táskáival ezt eljátszani, nem is beszélve arról, hogy egyes kisányoknak, kisfiúknak két-három (!!!!) ilyenje volt. Én nem tudom, hogy minek nekik ennyi cucc, gyanítom, hogy a fél háztartásukat magukkal hozták. Viszont kaptunk cserébe 125 dolcsit (kb 28 ezer Forint), ami teljesen korrekt fizetés egy napi munkáért, még amerikai viszonylatban is. Ráadásul tökre tetszett, ahogy viszonyult hozzánk a hapsi, aki megbízott minket a munkával. Nagyon jóindulatú volt, érzékeltette, hogy nagyon becsüli a munkánkat, meg időnként hozott nekünk üdítőket, amellett is, hogy ilyen jól fizetett. Ahogy leszűrtem eddig, ebben az országban ha valaki kurva keményen dolgozik, a nagyon jól is keres.

      A konyhában viszont, mint írtam nem feszülünk meg a sok munkától, főleg, hogy a táborozók még nem érkeztek meg, ráadásul a csaj tábor, a Blue Ridge konyhája még nem indult be, szóval kétszer annyian vagyunk negyedannyi melóra. A hangulat ennek megfelelően nagyszerű, nagyon jól elvagyunk a mexikóiakkal, akik a kaja készítéséért felelnek.

      Az atmoszféra amúgy az egész táborban nagyon jó. Mivel a világ minden tájáról vannak emberek, mindenki nagyon nyílt és toleráns. Eddig egy emberrel nem találkoztam, aki úgy istenigazából idegesített volna. Esténként a társasági élet két helyre koncentrálódik: az egyik faházsorhoz, amelyiknek van tornáca és sokan elférünk, meg a dohányzórészlegre. Mindenki barátkozik mindenkivel, én sokat spanolok a mexikóiakkal, hogy gyakoroljam a spanyolt, meg mert jó arcok. Az egyetlen dolog, ami nagyon hiányzik, az alkohol. Nem lehet alkoholt hozni a tábor területére, ezt nagyon komolyan veszik, ha elkapnak valakit, az repül a táborból. Ezt állítólag minden évben elmondják az embereknek, mégis minden évben hazaküldenek két-három embert emiatt. Lesznek “day-off”-ok meg “night off”-ok, amikor elvisznek valami busszal a közeli városba egy kocsmába, ahol circa 4 órát lehetünk, de még fájdalmasan távol van ez az alkalom.

      Ma este viszont elvileg össznépileg kimegyünk bowlingozni valahova, amit nagyon várok, tekintve, hogy égető szükségem van cigire és talán most lesz alkalmam betárazni. Sajnos voltam olyan hülye, hogy nem vettem a repülőn adómentes aranymarbit, pedig tényleg húgyért-fosért adták. Én hülye naív meg azt hittem, hogy a táborba semmi mód nem lesz a dohányzásra és hogy kénytelen leszek leszokni. Vagy talán így akartam elérni, hogy megint letegyem a cigit. lyen hibát soha többet nem követek el! Amikor az emberben megszólal az idealista, le kell ütni valami nagy és nehéz tárggyal.

     New York nagy. Bazi nagy, így az ott töltött egy nap alatt nem is fáradoztunk azzal, hogy hajkurásszuk a látnivalókat, erre még bőven lesz alkalmunk augusztus végén az utazás során. Miután megérkeztünk a hosztelbe csütörtök késő délután, a zuhanyzás és átöltözés után az első dolgunk az volt, hogy elmentünk sétálni és kajálni Andrissal és Gáborral, aki még az amcsi nagykövetségen ismertem meg és Attilával, akit a repülőúton. Manhattan, ahol a szállásunk volt nem különösebben olcsó, de találtunk egy kínai büfét, ahol öt és fél dolcsiból kajáltam egy kiadós adag rántott rákot hasábburgonyával. Annyit adtak, hogy nem is tudtam megenni, ez ilyen tipikus amcsi dolog, mint plédául a légkondi nyomatása ezerrel mindenütt. Manhattan egyébként félelmetesen jó hely, iszonyú hangulatos, pont mint a filmekben. A sok felhőkarcoló, a vakolatlan bérházak az elmaradhatatlan tűzlépcsőkkel, a sárga taxik, az idióta közlekedési lámpák gyalogosoknak (piros és zöld emberalak helyett sárga kéz és fehér emberalak) az elcseszett zebrák mind hozzájárulnak a felejthetetlen összhatáshoz.

      Kaja után elmentünk megkeresni a lányok hosztelét. A lányokat máshova helyezték el és mivel nem tudtuk őket felhívni, felkerekedtünk, hogy meglátogassuk őket. Persze, előzetes várakozásaimnak megfelelően a recepciós srác, aki amúgy teljesen jó arc volt, nem szólt a lányoknak, meg nem is mondhatta meg, hogy egyáltalán bentvannak-e, ez ilyen személyiség jogi valami. Felajánlotta, hogy hagyjunk a lányoknak üzenetet és hogy tegyük ki a falra, de ezt köszönettel visszautasítottuk, mivel úgysem olvasnák el azt. Kiderült viszont, hogy a srác járt kétszer is Magyarországon, egyszer pont a 2006-os zavargások idején, és azt mondta, hogy Budapest kicks ass (remélem nem szó szerint gondolta) és hogy tök jól érezte magát nálunk. Invitált minket a hosztel belső udvarára, ahol egy kellemes kerti parti volt egy háromtagú jazz zenekarral, akik igen jól nyomták, meg javasolt nekünk kocsmákat, hogy hova menjünk.

      A hosztel után elmentünk a Hudson folyó partjára kamillázni. Épp tartottunk lefele egy lépcsőn, amikor Andris és Gábor egy jó nagy kődarabot kapott a nyakába valahonnan fentről, ami épp hogy nem találta el őket. Pislogtunk felfele, hogy honnan jöhetett, mert ha ez eltalálja őket, akkor lehet, hogy eggyel kevesebb magyar jön dolgozni a Camp Equinunkba, de akik hajították már elszaladtak. Tudomásul vettük, hogy ez történt, röhögtünk egyet rajta, mást úgysem tudtunk tenni, aztán folytattuk a folyóparti sétát.

      Végül egy pubban kötöttünk ki, ahol éppen az NBA döntőt nézték az emberek, nagyon nagy tömeg volt, drága volt a sör (6 dolcsi), üvöltött a tévé/kivetítő, meg az emberek úgy általában. Egy ideig próbáltam átvenni a hangulatot, de aztán zavart, hogy nem tudok leülni, hogy tömeg van és hogy nem tudok rágyújtani és tudatosult bennem, hogy nem tudom elhitetni magammal, hogy érdekel a kosárlabda, így elköszöntem a többiektől visszamentem a hosztelbe és hullafáradtan az ágyba dőltem, hisz több, mint 30 órája nem aludtam, ha csak nem számoljuk azt a pár óra felületes alvást a repülőúton.

      Másnap találkoztunk a csajokkal a találkozóhelyen, ahova vártuk a buszt, még egy rövidet sétáltunk a Central Parkban, aztán visszapályáztunk és már ott állt a busz, meg lengyel, brit, és mexikói kollégák. Délután négy körül el is indultunk Pennsylvania felé.

      Így 23 évesen most először jutottam arra az elhatározásra, hogy blogot indítsak. Mindig is érdekelt a dolog, de valahogy lusta voltam ezzel szarozni megfosztva ezzel a világ népességét értékes és érdekes gondolatok sokaságától. Ennek azonban vége, megtört a jég és egy 2 és fél hónapos Egyesült Államokbeli tartózkodás apropóján úgy döntöttem írásra adom a fejem.

      Tavaly októberben regisztráltam a campleaders.com-on, hogy szezonális munka gyanánt amcsi gyerkőcök nyári táborában melózzak. Egyik egyetemi csoporttársnőm adta az ötletet, aki nagyon jól érezte magát kint. Egy rahedli online internetes kérdőív és jelentkezési lap kitöltése, egy állásinterjú, majd további valagnyi netes kérdőív kitöltése és a szükséges iratok beszerzése után június 17-én végre többedmagammal gépre szálltam, hogy a Pennsylvaniai Camp Equinunk and Blue Ridgeben dolgozzak pincérként.

      Nulla óra alvás után, úgy hogy előző nap sem aludtam öt óránál többet hajnali négy körül értem a repülőtérre, ahol már ott volt Emese, aki Ágihoz hasonlóan szintén csoporttársnőm. Még októberben írtam rá MSN-en, mint sok más emberre, hogy nem jönne-e velem erre a kemplídörzös biszbaszra. Kiderült, hogy már jelentkezett és véletlenül pont ugyanabba az államba, ugyanabba a táborba kerültünk. Erre körülbelül annyi esély volt, mint bemenni hasisért a Tihanyi Apátságba és aztán kapni. Emesén kívül megismertem pár arcot a vízuminterjú során, akikről kiderült, hogy ők is ugyanabba a táborba kerülnek, mint mi, meg még egyet-kettőt a repülőút során. A hosszú, Milánóban átszállós repülőút után helyi idő szerint fél négykor értünk földet a new yorki J.F.K. reptéren. Ahogy kijöttünk a reptérről szabályos küzdelem bontakozott ki a különböző taxisok, buszvezetők, meg buszjegyértékesítők között a kegyeinkért, miközben próbáltuk élvezni a kurva első szál ciginket fél nap után. “Át fognak baszni”, “nagyon meg fogjátok bánni” és hasonló kilátásokkal próbáltak távoltartani minket a konkurenciától, mi végül az egyik feka formát választottuk, akinek volt névkártyája, számlagépe (a táborunk vállalta, hogy számla ellenében kifizeti a hosztelhez jutás költségeit), meg nem elhanyagolható módon pont ott állt a busza a reptér előtt.

      A 15 dolcsis fuvart az első pillanatban drágának tartottam egy ilyen szolgáltatásért, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a JFK reptér és a Manhattanben lévő hostelünk között lévő távolság minden, csak nem hangyafasznyi. Körülbelül 40 percet utaztunk, ami ráadásul kisebbfajta sightseeinggel is simán felért. Egészen korrekt keresztmetszetét kaptuk a külvárosi és a belvárosi New Yorknak.

A busz azonban nem pont ott tett le, minket ahova igyekeztünk, így volt alkalmunk megismerni a new yorki metrózás örömeit is. Előszür nem voltunk benne biztosak, hogy pontosan hol is kell felszállni, de az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek, elég tanácstalanul nézni a térképet és máris odajönnek segíteni. Problémát jelentett, hogy csak egyetlen utazásra való metrókártyát akartunk venni, és valamiért az a jegyautomata, amelyik árult ilyet nem fogadott el papírpénzt úgyhogy szaroztunk egy ideig a váltással, aztán meg azzal, hogy az utazótáskánk is átférjen a forgóajtón.

      De végül megérkeztünk a hosztelünkbe, ahol egy éjszakát töltöttünk, mielőtt jött értünk a busz, hogy elvigyen minket a Pennsylvaniai erdőségek bugyraiba.