Ma ért véget a Colour War. Richie, az egyik jamaikai pincér mondta egy ízben, hogy otthon olvasott a Colour Warról a tábor honlapján, először azt hitte, hogy ez valami faji alapú dolog lesz. Persze valószínűleg csak viccelt. A Colour War a tábor utolsó hetében tartott versenysorozat, nem pedig etnikai villongás. A táborozó gyerekeket két részre osztják: a piros és a szürke csapatra és mindenféle sportágban versenyeztetik őket. Az verseny a nyár csúcspontja és a gyerekek nagyon komolyan veszik. Az egészet hosszadalmas cécó előzi meg.    

        Ennek a része az is, hogy amikor jönnek a gyerekek ebédelni a szokásosnál is többet és hosszasabban skandálnak, mielőtt vihetnénk nekik a kaját. Lényegében azt skandálják, hogy színháborút akarnak. Készítettem is hangfelvételeket a különböző színháború váró rigmusokról. Néha azt kiabálják csak, hogy “WE WANT WAR!!!” Gondolkoztam, milyen lenne beküldeni egy újságnak, vagy tévének, hogy itt a táborban háborúpárti szlogeneket skándáltatnak a gyerekekkel, hátha lennének olyan hülyék, hogy nem néznének utána, hogy ez az egész egy sportversenyről szól. A gyerekek nem tudják persze, hogy mikor kezdődik a színháború. Hivatalosan akkor kezdődik meg az egész, amikor hallanak három ágyúlövést. Megtévesztésből néha eleresztenek a szervezők egy, vagy két ágyúlövést. Ha megtörtént a három ágyúlövés, aznap este vacsoránál beszédet mondanak többen a tábor vezetőségéből, aminek az a lényege, hogy nem akarnak színháborút, tele van a tökük is vele és el fog maradni az egész, csak hogy hergeljék a gyerekeket. Egy ízben láttam a tábor tulajdonos Richiet egy pólóban, amin egy békejel volt és az a felirat, hogy: “NO MORE WAR IN CAMP EQUINUNK!!!”

        Végül azonban kiderül, hogy mégiscsak kitör az a Colour War. Következik hát a gyerekek két részre osztása. Idén ez úgy nézett ki, hogy ejtőernyősök hozták a hivatalos felosztást, és a gyereknek követniük kellett, hogy hova érnek földet. Az egyikük mellesleg majdnem becsapódott az aréna oldalába.

        Onnantól kezdve, hogy a kölköket beosztják a szürke, vagy a piros csapatba, szívvel-lélekkel küzdenek a saját csapatukért. Egyébként ez is jellegzetesen amerikai dolog, méghozzá a szimpatikusabb vonások közül. Még mielőtt a gyerekek a táborba érkeztek volna, táska hurcibálás közben beszélgettem egy angol falmászás oktatóval. Mondta, hogy majd meglátom milyen lelkesek a gyerkőcök, mennyire komolyan veszik a csapatmunkát meg hogy az amerikaiak világelsők csapatépítésből. Magyarországon, vagy Európában elképzelhetetlen lenne az ilyesmi. Magam előtt látom magam tíz, tizenegy évesen, de nem tudom elképzelni, hogy én, vagy az akkori osztálytársaim ennyire kötődjenek egy csoporthoz, amibe pár napja osztották őket és ne próbáljunk kibújni a kötelezettségek alól. Főleg, ha a csapat színe a szürke!!! Szájmon komám is egyetértett, hogy Európában túl kétkedőek és cinikusak lennénk az ilyesmihez. Ha valaki ugyanezekkel a lelkesítő szöveggel próbálkozna, mint itt, mindenki lekussoltatná, hogy mit pattog annyit. Itt a táborban, azonban abszolút működik a dolog.

        A színháború öt-hat napja alatt minden étkezés után lelkesítő beszédet tartott mindkét csapat egy- egy tagja. Az asztalokat az eseménysorozat idejére összetoltuk, és a beszédet tartó fiú azokon sétálgatott, miközben rekedt hangon üvöltötte a mondanivalóját, közben a többi gyerek székre állva hallgatta őt. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint a hollywoodi kosztümös filmekben a végső csata előtt felszólaló vezér beszédét, nagyon adtak rá, hogy kellően epikus hatása legyen. Kis ízelítő az egyik beszédből: “Azt akarom, hogy nézz a melletted álló ember szemébe! Nézz mélyen a szemébe, és tudd, hogy ő a testvéred. NEM OKOZHATSZ CSALÓDÁST A TESTVÉREDNEK!!!” Ez egyrészről vicces európai szemmel, másrészt meg elgondolkodtató. Valahogy itt az elméletileg individualista Amerikában, ahol az a közfelfogás, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa és ahol az állam újraelosztó szerepe sokkal kisebb mint Európában, valahogy mégis mintha sokkal erősebb lenne a közösségtudat, mint mondjuk Magyarországon. Valahogy sokkal jobban odafigyelnek egymásra az emberek, és sokkal alacsonyabb az amerikai társadalomban a 'Dögöljön meg a szomszéd tehene is!' -faktor. Legalábbis eddigi élményeim alapján erre a következtetésre jutottam.

        Szintén ezt támasztja alá a vita is, aminek akkor voltam a tanúja, amikor múlt hét kedden megint voltunk a Skinners folyónál strandolni meg sörözni a szabadnapunkon. Stan, a hobbycenter (barkácsolóközpont) fekete mindenese és Shana, a buszutakat kordináló nő. Shana egy kedves hangú, jófej, duci harmincas nőci, aki egy alkalommal a táborban benyitott a faházba, ahol a barátaim illegálisan iszogattak és rájukrivallt, hogy világosan meg lett mondva, hogy a tábor területén való ivás azonnali elbocsátást von maga után és hogy menjenek pakolni, mert másnap utaznak haza, aztán kiderült, hogy csak viccelt és ő is kért egy sert. Stanről tudni kell, hogy ő cseppet sem az amerikaiakra jellemző módon elképesztően cinikus és elég fanyar humora van. Általában úgy köszön, nekünk, hogy “Hey, how are ya doin’, you are a pain in the ass!” Persze nem gondolja komolyan, de állandóan mindenkit szivat verbálisan. Shanával a tábor körüli dolgokról beszélgettek és Stan elkezdte fikázni a tábort, ahol már tizeniksz éve dolgozik. Shana ezen nagyon felháborodott. Látszott rajta, hogy tényleg rosszul esik neki, amiket a Stan mond a táborról és kérdezte, hogy akkor miért dolgozik itt?

        Stannak egyébként a Simon barátommal is volt egy vitája, amin viszont hülyére röhögtem magam. Stan valami oknál fogva utálja a briteket úgy általában. A Simont persze nem, de neki is sokszor előhozza a témát. Amikor szóba került a dolog múlt kedden a Skinnersnél már mindannyian kellően ittasak voltunk. Szenvedélyes vita bontakozott ki. Stan azt mondta, hogy a britek mind pöcsök és hogy elbaszták a világot. Ez utóbbiban egyébként igazat adtam Stannek, mert Afrikában és a Távolkeleten nagyon sok konfliktus adódik abból, hogy az angol gyarmatosítók annak idején úgy húzták meg az országhatárokat, hogy minél több különböző vallású, etnikumú, vagy különböző törzsekből jövő ember kerüljön egy országba, hogy ne tudjanak ellenük fellázadni, amiből adódóan ma is sok gebasz van ezeken a helyeken. Simon meg azzal jött, hogy Stan azért utálja az angolokat, mert az anyja is angol volt és valószínűleg nem jött ki jól vele, és hogy valami komplexus van a dolog mögött. Élmény volt őket hallgatni, mert mindkettő egy oltógép, különösebben egyikük sem vigyáz arra, hogy ne mondjon olyat, amivel a másik lelkébe gázolhat, főleg úgy, hogy részegek is voltak.

        Simonnak egy másik alkalommal, amikor a Viewban (a közeli kocsma) töltötte az estét és már igen részeg volt, volt egy emlékezetes alakítása pont abból adódóan, hogy sajátos humora van és hogy nem nagyon vigyáz a szájára. Történetesen ott volt a kocsmában a tábor egyik magas beosztású tagja, szintén brit Károlájn. (A Google veszély miatt írom fonetikusan.) Egy ízben tett egy megjegyzés a Simon biliárd tudására, aminek amúgy nem volt alapja, mert elég jól játszik a srác. Simon erre nemes egyszerűséggel úgy reagált, hogy: “Fuck off, bitch!” Károlájn köpni-nyelni nem tudott, de szerencsére nem lett a dolognak következménye. Simon természetesen nem gondolta komolyan, aki kicsit is ismeri őt, az tudja, hogy rutinszerűen mondja az ilyen taplóságokat, nem indulatból. Mindenesetre a sztori körbement és Simon máig kerüli a Károlájnt. Néha feltűnik a nő a konyhában is, ilyenkor szívatásból mindig odaszólogatok félhangosan a Simonnak, hogy bújjon el, amire mindig megpróbál lekussoltatni.

        A minden irányú, mindenkire kiterjedő kölcsönös szekálás, egyébként egyre meghatározóbb jelenség a munkavégzés közben, ahogy egyre jobban unjuk a munkát, így nagyon jókat mulatunk. Van, hogy telerakjuk a másik ételkihordó kocsiját minden szir-szarral, amíg a gyanútlan gazda épp mással van elfoglalva. Esetenként ventilátort, vécépapírt, vagy az ebédhez és vacsorához teljesen szükségtelen juharszirupot rakok kollégáim és felebarátaim kocsijára. Persze nekem is kijut a jóból. Egy ízben ebéd közben amerikai gyerkőcök jöttek oda, hogy kell-e ölelés. A második kölök után beigazolódott a szörnyű gyanúm, a hátamhoz kaptam, ahonnan egy “I need a hug”, feliratú ragasztott papírt kaptam le. Járhattam volna rosszabbul is, Cyndi, az egyik mexikói csaj, hátán például az “I know that I’m lazy and I’m proud of it” felirat lógott jó darabig. Jellegzetes szívatás az is, hogy feltakarításnál valaki a félig nyitott konyhajtóra tesz egy tál kaját, ami szokás szerint az első belépő ember fején landol. Előfordul, hogy kajával dobálózunk, összekenjük szósszal a másikunk frissen letakarított asztalát, visszapakoljuk rá a piszkos edényeket, jeget dugunk a másik nadrágjába, ketchupot öntünk egymás fejére, szóval összességében remekül szórakozunk.

        A tábornak lassan vége, ami már epekedve várunk, már mindenki halálosan unja a munkát. A tábor fénypontjai mostanában a szabad esték mellett az, amikor épp nincsenek gyerekek a tónál, és megkérjük a lifeguard srácokat, hogy vigyenek el egy körre a banánnal, vagy a tube-bal. Mindkettőt motorcsónakkal, vagy jet-skivel húzzák. A tubeon hárman ülünk egymás mellett, a banánon négyen egymás mögött és esetenként felborulunk velük, mindkettő nagyon jó móka. Ha minden igaz a gyerekek elmennek szombaton, aztán jön egy csoport egy hétre, azt hiszem valami hippi egyház tagjai, kíváncsi vagyok, hogy ez pontosan mit takar, mindenesetre bíztatóan hangzik...  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.