New York nagy. Bazi nagy, így az ott töltött egy nap alatt nem is fáradoztunk azzal, hogy hajkurásszuk a látnivalókat, erre még bőven lesz alkalmunk augusztus végén az utazás során. Miután megérkeztünk a hosztelbe csütörtök késő délután, a zuhanyzás és átöltözés után az első dolgunk az volt, hogy elmentünk sétálni és kajálni Andrissal és Gáborral, aki még az amcsi nagykövetségen ismertem meg és Attilával, akit a repülőúton. Manhattan, ahol a szállásunk volt nem különösebben olcsó, de találtunk egy kínai büfét, ahol öt és fél dolcsiból kajáltam egy kiadós adag rántott rákot hasábburgonyával. Annyit adtak, hogy nem is tudtam megenni, ez ilyen tipikus amcsi dolog, mint plédául a légkondi nyomatása ezerrel mindenütt. Manhattan egyébként félelmetesen jó hely, iszonyú hangulatos, pont mint a filmekben. A sok felhőkarcoló, a vakolatlan bérházak az elmaradhatatlan tűzlépcsőkkel, a sárga taxik, az idióta közlekedési lámpák gyalogosoknak (piros és zöld emberalak helyett sárga kéz és fehér emberalak) az elcseszett zebrák mind hozzájárulnak a felejthetetlen összhatáshoz.

      Kaja után elmentünk megkeresni a lányok hosztelét. A lányokat máshova helyezték el és mivel nem tudtuk őket felhívni, felkerekedtünk, hogy meglátogassuk őket. Persze, előzetes várakozásaimnak megfelelően a recepciós srác, aki amúgy teljesen jó arc volt, nem szólt a lányoknak, meg nem is mondhatta meg, hogy egyáltalán bentvannak-e, ez ilyen személyiség jogi valami. Felajánlotta, hogy hagyjunk a lányoknak üzenetet és hogy tegyük ki a falra, de ezt köszönettel visszautasítottuk, mivel úgysem olvasnák el azt. Kiderült viszont, hogy a srác járt kétszer is Magyarországon, egyszer pont a 2006-os zavargások idején, és azt mondta, hogy Budapest kicks ass (remélem nem szó szerint gondolta) és hogy tök jól érezte magát nálunk. Invitált minket a hosztel belső udvarára, ahol egy kellemes kerti parti volt egy háromtagú jazz zenekarral, akik igen jól nyomták, meg javasolt nekünk kocsmákat, hogy hova menjünk.

      A hosztel után elmentünk a Hudson folyó partjára kamillázni. Épp tartottunk lefele egy lépcsőn, amikor Andris és Gábor egy jó nagy kődarabot kapott a nyakába valahonnan fentről, ami épp hogy nem találta el őket. Pislogtunk felfele, hogy honnan jöhetett, mert ha ez eltalálja őket, akkor lehet, hogy eggyel kevesebb magyar jön dolgozni a Camp Equinunkba, de akik hajították már elszaladtak. Tudomásul vettük, hogy ez történt, röhögtünk egyet rajta, mást úgysem tudtunk tenni, aztán folytattuk a folyóparti sétát.

      Végül egy pubban kötöttünk ki, ahol éppen az NBA döntőt nézték az emberek, nagyon nagy tömeg volt, drága volt a sör (6 dolcsi), üvöltött a tévé/kivetítő, meg az emberek úgy általában. Egy ideig próbáltam átvenni a hangulatot, de aztán zavart, hogy nem tudok leülni, hogy tömeg van és hogy nem tudok rágyújtani és tudatosult bennem, hogy nem tudom elhitetni magammal, hogy érdekel a kosárlabda, így elköszöntem a többiektől visszamentem a hosztelbe és hullafáradtan az ágyba dőltem, hisz több, mint 30 órája nem aludtam, ha csak nem számoljuk azt a pár óra felületes alvást a repülőúton.

      Másnap találkoztunk a csajokkal a találkozóhelyen, ahova vártuk a buszt, még egy rövidet sétáltunk a Central Parkban, aztán visszapályáztunk és már ott állt a busz, meg lengyel, brit, és mexikói kollégák. Délután négy körül el is indultunk Pennsylvania felé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.