Két és fél hét van hátra a táborból. Iszonyú gyorsan eltelt hat hét. Most viszont már hiányzik a környezetváltozás és már jó lenne más emberekkel is találkozni. A kezdeti ultrajóindulatú viszonyulásomon a körülöttem lévő emberekhez sokat finomítottam az elmúlt hetekben. Fenntartom, hogy többnyire jófejek az emberek, meg van egy alapvető jó hangulat, de értelemszerűen előfordul sok minden, ami idegesít különböző személyekben.

Kezdjük a legidegesítőbbel. A legbosszantóbb dolog, amivel szembesültem a tábor folyamán az, hogy az itt dolgozó magyar lányok szar arcok. Na jó, ez egy kicsit erős így, de az ötven százalékuk (három fő) állandóan panaszkodik, méltatlankodik, elégedetlenkedik, tehát pont azt csinálják amitől a legkönnyebben kapok agyfaszt. Egy ponton, amikor az egyik magyar lány, akivel épp együtt ettünk, öt percen belül 3 dologra panaszkodott, bementem a konyhába kerestem egy tollat, meg papír híján szalvétát, visszamentem a helyemre és csináltam egy táblázatot Panaszkodás, méltatlankodás és kifogásolások címmel , amire a három legnyiválkolósabb magyar lány nevét írtam és látványosan bevéstem a neve mellé három rublikát. Persze direkt, hogy észrevegye, meg is sértődött rám, de becsületére legyen mondva ez nem tartott sokáig és azóta ő nem panaszkodik a közelemben. De a másik két lány, hát, ők sokkal rosszabbak, szó szerint kerülöm a társaságukat. A hat magyar lányból, a hárommal, aki nem annyira panaszkodós, nincs sok gond, de nem is különösebben jó arcok.

Alapból, sajnos nők terén nincs olyan jól eleresztve a tábor. Szinte lehetetlen olyan csajt találni, aki egyszerre nézne ki jól és jófej lenne. Ha akad ilyen, az tuti sok éve kapcsolatban él. Lélegzetelállítóan szép lány meg, akitől leesne az állam, egyszerűen nincs a tábor területén. A legszebbek egy fitnesz oktató fiatal anyuka, egy orosz gyerelfelügyelő csaj. (Lehet, hogy ha a két-háromszáz méterre lévő Blue Ridgeben doloznék, ami a csajok tábora, jobb lenne a felhozatal.) 

A legjobb kinézet- jófejség aránnyal rendelkező lány, akit ismerek, a jamaikai lány, utána szorosan egy lengyel csaj, majd egy brit (szóval gondolhatjátok milyen a helyzet, ha egy brit csaj dobogós). A jamaikai csaj, Taneisha hihetetlenül intelligens, jogot tanul és már van egy diplomája, tök művelt és nagyon jóindulatú. A baj vele, hogy elég vallásos és kicsit túl jó lány, eddig nem tudtuk rávenni, hogy igyon velünk. Amúgy mind a négy jamaikai a tábor területén rácáfol a jamaikaiakkal szembeni kulturális sztereotípiákra. Jamaika úgy él a köztudatban, mint egy fűparadicsom, ahol mindenki nyomja a gandzsát, ehhez képest a négy jamaikai, közül egyetlen egy van, aki néha él ilyesmivel. Inni szinte egyáltalán nem isznak, Richiet, meg Karlt elvittük egyszer-egyszer inni, de nagyon szolidan nyomták.

Pont tegnap voltunk a Karllal meg a Taneishával meg két magyar sráccal, Ákossal és Andrissal piázni, vettünk pár doboz Camot a piaboltban és elvonultunk a kedvenc rejtekhelyünkre. Érdekes párbeszéd bontakozott ki a vallásról. Ákos és András amellett érvelt, hogy a vallás egy marhaság, ami arra szolgál, hogy az emberek megszabaduljanak a felelősségtudattól. (Mindketten eredetileg vallásos családból származnak.) A jamaikai lány a vallás mellett érvelt, én meg azon az állásponton voltam, hogy Isten létezik, de az intézményesült vallástól érdemes pár lépés távolságot tartani. Az egyházak bűneit hoztam fel, meg a vallás földrajzi meghatározottságát. Mondtam Taneishának, hogy ha Afganisztánba született volna, akkor most hithű muszlim lenne. Karl nézetei valahol az én meglátásom és Taneisha elképzelései között voltak. Érdekes dolgokat tudtunk meg Jamaikáról, például, hogy a hihetetlen magas bűnözési arány és a virágzó szexuális kultúra mellett Jamaikában van az egy négyzetkilométerre eső legtöbb templom és az emberek nagyon vallásosak. 

Az egész téma onnan indult, hogy megtudtuk, hogy Ákos az első héten lefeküdt egy visszataszító és ellenszenves lengyel lánnyal, és ezt azzal magyarázta, hogy azon felül, hogy részeg volt, jószívű és ha egy lánynak szüksége van a faszra, akkor ő ezt nem tagadja meg tőlük. Mondtam neki, hogy ez tényleg önzetlen cselekedet volt, én biztos nem lettem volna erre képes ezzel a lánnyal és szegény csajnak biztos nincs sokszor ilyenben része, úgyhogy ebbe még egy pap sem köthetne bele.

A lengyelek között  amúgy akadnak nagyon jó arcok, plédául az egyik srác, aki rengeteg mondatot megtanult már magyarul, például: “Megmutathatom a bélyeggyűjteményem?” “Mi a szitu?” “Mi a faszt csinálsz?” “Bírlak.” “Jól nézel ki!” “Ma este bebaszok.” Ma este mindenkit megbaszok!” Nekem is sokat fejlődött a lengyeltudásom, de főleg ami a kajaneveket illeti: csirke, krumpli, süti, stb... Van azonban két lengyel srác, aki a konyhában dolgozik velünk, de nem igazán barátkozóak. Mindig negyed órával előbb mennek munkába, hogy biztos, hogy maradjon az asztalaiknak műanyag tányér, kés meg villa és így is állandóan kapkodnak és sietnek, hogy aztán szótlanul üljenek és tíz perccel többet várjanak a reggelire. Az állandó kapkodás és siettség amúgy a legtöbb lengyelre jellemző itt. A lengyel lányok viszont nagyságrenddel szimpatikusabbak a magyar lányoknál itt a táborban és átlagban jobban is néznek ki. 

Szerdán amúgy csináltak a lengyelek kaját, már nem emlékszem mi volt a neve, de nem dobtam el az agyamat tőle. Tésztaszerű valami volt, aminek a belsejében hagymás-krumplis-vajas trutymó volt. Jut eszembe, írtam, hogy már hiányzik a honi koszt, szerencsére Pali, egy felvidéki srác orvosolta a helyzetet és múlt héten csinált egy isteni gulyást. Nagyon jól sikerült, pedig élete első gulyása volt. Emlékszem, hazajöttünk egy jól sikerült este után az ír kocsmából és szokás szerint első utunk a konyhába vitt, ahol meglepetésünkre Pali fogadott a művével. Mindenki teljesen rácuppant, a britek, lengyelek, izraeliek, mexikóiak és a jamaikaiak, meg mi is értelemszerűen. Pár héttel ezelőtt a mexikóiak is csináltak otthoni kaját nekünk konyhásoknak, ami nagyon finom volt, de hát ők hivatásos séfek. Szolgáltak nekünk levest, ami ugyan nem volt nagy durranás, na de a mole (csokis csilis hús) rizzsel, meg a meg a savanyú zöldséges cucc irgalmatlan finom volt. Desszertnek tejes-rizses valamit hoztak, ami gyakorlatilag olyasféle volt , mint a tejberizs  otthon. Ja meg csináltak hozzá valami ultra csípős szószt, ami szerintem kínzáson kívül sok mindenre nem alkalmas, de biztos vannak olyan perverz alakok, akik szeretik. A csípős szósz amúgy jól jött később a Szájmonnal szembeni személyes bosszúmhoz.

Történt ugyanis, hogy az angol Szájmon barátom fogott egy emberséges adag avocados szószt (zöld trutyi) és a képembe nyomta amikor takarítottuk fel az ebédlőt. Vacsoránál revans céljából előkerestem azt az embertelenül csípős szószt, ami több hét alatt sem fogyott el, és amíg a Szájmon komám elment majonézért jól összekentem a csirkéjét. Szegény az első falat után szaladt is a konyhába tejért, hogy semlegesítse a szósz csípését. Mind az avocadós akció, mind a csípős szószós gonoszkodás dokumentálva lett, megvannak videó formájában.

Elfelejtettem írni, hogy sajnos már nem élvezhetem tovább a betegszoba nyugalmát. Eredetileg egy éjszakára kaptam meg azt a szobát, aztán, mivel kellemes volt ott, úgy döntöttem, hogy önkéntesen meghosszabbítom az ott tartózkodásomat. Egy héttel később mentem vissza az “alkalmi” hajlékomba és riadtan szembesültem a ténnyel, hogy két ágy van a szobában. Először zavartam kihátráltam, hogy basszus, rossz szobába nyitottam, de rá kellett jönnöm, hogy a szoba szám szerint jó helyen járok. Összepakoltam a cuccomat, hogy ha kell, hamar evakuálni tudjam a cuccaim. Jól is tettem, épp neteztem aznap délután a vifiszobában, amikor jött Macsek, a lengyel főnökünk, hogy mit keresek még mindig a szobában. Mondtam, hogy nagyon komolyan veszem a fertőzési kockázatot. De végül kénytelen voltam kiköltözni. 

Hamarosan utazunk, bár még közel sincs minden elintézve, és a Walmartban rendelt bakkártyánk sem érkezett még meg, pedig az kéne, hogy lefoglaljuk a repjegyünket San Franciscóból New Yorkba. Elégedetlen vásárlóként ezúton szeretnék mindenkit lebeszélni arról, hogy amerikai tartózkodása során Walmart bankkártyát vegyen, mert szar az egész és szinte lehetetlen aktiválni interneten. Körülbelül húszezerszer töltöttem ki az aktiválós oldalt ugyanúgy míg végre aktiválta nekem, azonban még mindig nem érkezett meg a dombornyomott bankkártyám. Jellemző az is, hogy nincs email cím, amire írhatnék nekik, csak telefonon lehet őket elérni, én meg előbb leszopom magam, mintsem a természetüknél fogva használhatatlan telefonos ügyfélszolgálatokkal szenvedjek. Viszont egyre bővül az emberek köre, aki velünk tart Vegasig, úgyhogy jó kis túrának nézünk elébe! 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.