Így 23 évesen most először jutottam arra az elhatározásra, hogy blogot indítsak. Mindig is érdekelt a dolog, de valahogy lusta voltam ezzel szarozni megfosztva ezzel a világ népességét értékes és érdekes gondolatok sokaságától. Ennek azonban vége, megtört a jég és egy 2 és fél hónapos Egyesült Államokbeli tartózkodás apropóján úgy döntöttem írásra adom a fejem.

      Tavaly októberben regisztráltam a campleaders.com-on, hogy szezonális munka gyanánt amcsi gyerkőcök nyári táborában melózzak. Egyik egyetemi csoporttársnőm adta az ötletet, aki nagyon jól érezte magát kint. Egy rahedli online internetes kérdőív és jelentkezési lap kitöltése, egy állásinterjú, majd további valagnyi netes kérdőív kitöltése és a szükséges iratok beszerzése után június 17-én végre többedmagammal gépre szálltam, hogy a Pennsylvaniai Camp Equinunk and Blue Ridgeben dolgozzak pincérként.

      Nulla óra alvás után, úgy hogy előző nap sem aludtam öt óránál többet hajnali négy körül értem a repülőtérre, ahol már ott volt Emese, aki Ágihoz hasonlóan szintén csoporttársnőm. Még októberben írtam rá MSN-en, mint sok más emberre, hogy nem jönne-e velem erre a kemplídörzös biszbaszra. Kiderült, hogy már jelentkezett és véletlenül pont ugyanabba az államba, ugyanabba a táborba kerültünk. Erre körülbelül annyi esély volt, mint bemenni hasisért a Tihanyi Apátságba és aztán kapni. Emesén kívül megismertem pár arcot a vízuminterjú során, akikről kiderült, hogy ők is ugyanabba a táborba kerülnek, mint mi, meg még egyet-kettőt a repülőút során. A hosszú, Milánóban átszállós repülőút után helyi idő szerint fél négykor értünk földet a new yorki J.F.K. reptéren. Ahogy kijöttünk a reptérről szabályos küzdelem bontakozott ki a különböző taxisok, buszvezetők, meg buszjegyértékesítők között a kegyeinkért, miközben próbáltuk élvezni a kurva első szál ciginket fél nap után. “Át fognak baszni”, “nagyon meg fogjátok bánni” és hasonló kilátásokkal próbáltak távoltartani minket a konkurenciától, mi végül az egyik feka formát választottuk, akinek volt névkártyája, számlagépe (a táborunk vállalta, hogy számla ellenében kifizeti a hosztelhez jutás költségeit), meg nem elhanyagolható módon pont ott állt a busza a reptér előtt.

      A 15 dolcsis fuvart az első pillanatban drágának tartottam egy ilyen szolgáltatásért, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a JFK reptér és a Manhattanben lévő hostelünk között lévő távolság minden, csak nem hangyafasznyi. Körülbelül 40 percet utaztunk, ami ráadásul kisebbfajta sightseeinggel is simán felért. Egészen korrekt keresztmetszetét kaptuk a külvárosi és a belvárosi New Yorknak.

A busz azonban nem pont ott tett le, minket ahova igyekeztünk, így volt alkalmunk megismerni a new yorki metrózás örömeit is. Előszür nem voltunk benne biztosak, hogy pontosan hol is kell felszállni, de az emberek nagyon kedvesek és segítőkészek, elég tanácstalanul nézni a térképet és máris odajönnek segíteni. Problémát jelentett, hogy csak egyetlen utazásra való metrókártyát akartunk venni, és valamiért az a jegyautomata, amelyik árult ilyet nem fogadott el papírpénzt úgyhogy szaroztunk egy ideig a váltással, aztán meg azzal, hogy az utazótáskánk is átférjen a forgóajtón.

      De végül megérkeztünk a hosztelünkbe, ahol egy éjszakát töltöttünk, mielőtt jött értünk a busz, hogy elvigyen minket a Pennsylvaniai erdőségek bugyraiba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.