Ne haragudjatok, hogy nem írtam már egy  ideje. Ennek az oka kizárólag lustaság, semmi esetre sem eseménytelenség, ugyanis bőven akadna miről írni. Viszont feladtam az arra vonatkozó tervem, hogy minden posztban egy adott témakört járok körül, egyrészről, mert alapjaiban már bemutattam a környezetem, meg a munka természetét, másrészt, mert az életben is összevissza történnek a dolgok.

Most épp betegen fekszem az egyszemélyes bunkomban, amit azért utaltak ki nekem, hogy ne fertőzzem meg a többieket. A betegségem súlyosabb szakaszában (értsd: hőemelkedés, torokfájás, masszív taknoysság) a mexikóiak hozták a kaját a konyháról puszta figyelemességből, eszem a szívüket! Bár csak egy fél nap munkát hagytam ki betegség miatt és már visszaálltam dolgozni, az a tervem, hogy addig alszom ebben a szobában amíg csak lehet, Hollie nagy bánatára. Hollie egy brit irodás csaj, eddig ő bitorolta ezt a zugot illegálisan, saját bevallása szerint azért, mert a szobatársa horkol. Szopás! Épp a Simontól kapott Arrested Developement című sorozatot néztem ujdonsült hajlékomban egy szál boxerben, amikor egyszercsak berontott a meglepett arcú Hollie és kérdezte, hogy what on earth am I doing here?! Miután meggyőződött róla, hogy itt tartózkodásom teljesen legitim, csalódottan elballagott. Azért ennek ellenére még mindig jóban vagyunk.

Az új szobám egyébként a “porchon” található. A porch tornácot jelent, ebben az esetben egy ház- (vagy inkább szoba-) sor tornácát, ami nem mellesleg a társasági élet a központja a support staffosok számára, ha épp nincs day off és nem kocsmában vannak, vagy nem a dohányzónál cigiznek. Egyébként az első éjszakám az új helyemen nem telt esemény nélkül. Két-három ajtóval odébb elkaptak három srácot, hogy piáztak a szobájukban: az amerikai Cliffet, az angol Finnt és az izraeli Gillt. Sajnos hazaküldték őket. Cliff karbantartóként dolgozott a táborban, és jó eséllyel kavart Anitával az egyik magyar csajjal. Finn irodásként dolgozott és készségesen tartott nekem továbbképzéseket az angol szlengről, szóval igazi safe brov volt. Gill, mint az összes többi izraeli itt, szekusként dolgozott és hihetetlen jól énekelt, jó dumája volt és imádott Hitleres zsidó vicceket mesélni. Mellesleg egy másik szekus srác  dobta fel őket a vezetőségnél. Szóval három jó arccal kevesebb. Viszont cserébe visszajött Gabesz Magyarországról, úgyhogy fajaság van!

A fentiekből kiderül hogy nem veszélytelen vállalkozás a bunkunkban piázni (ki is dobtuk gyorsan az üres sörösdobozokat),ám  az sem teljesen veszélytelen, ha az ember megveszi az italát egy kisboltban és nekilát az utcán meginni. Persze, ez önmagában még nem tartja vissza a leleményes közép-kelet európaiakat és a leleményes közép-kelet európaiakkal barátkozó briteket attól, hogy sokkal olcsóbban jusson piához kis boltoknak köszönhetően, mintha beülne egy kocsmába. De mivel nem lehet alkoholt a táborba hozni, és nem lehet azt elfogyasztani az utcán, mit tud csinálni az ember? Van az a vicc, hogy: “Mi az: korán kel, fehér ruhában van, kenyeret süt, de nem pék? De pék.” A korábbiakban vázolt dilemmát is hasonló logikával lehet csak megoldani: a boltba megvásárolt piát az utcán fogyasztjuk el.

Főleg, hogy nagyon kis fasza piákat lehet vásárolni itt az éjjel-nappali liquor store-okban. A kedvencünk a 12%-os alkoholtartalmú Camo sör, amit kellemes körülbelül hétdecis dobozokban árulnak másfél dollárért. Igaz, borzalamasan szar íze van, de hatásos.

Miután megvettük a söröket, továbbáltunk a zsákmányunkkal és hosszas terepkutatásba kezdtünk, hogy megtaláljuk a megfelelő helyszínt a zavartalan elfogyasztásukhoz. Na jó, annyira nem tartott sokáig, hamarosan találtunk egy gyárépület szerű valamit. Átvágtunk a parkolón és találtunk egy zugot, ami az épület dohányzója lehetett. Az épületben égett a lámpa, de nem hallatszott belülről mozgolódás. Kint, ahol ültünk, volt egy lámpa ami időnként bekapcsolt, majd megint kihúnyt. Igazából nem zavartattuk magunkat. Ha rendőr jött volna, messziről észrevettük volna és könnyedén megszabadulhattunk volna a piáinktól, ha belülről jött volna valaki, akkor is kimagyaráztulk volna magunkat valahogy. 

Kiderült, hogy egy héttel később a pár lengyel srác meg az ukrán Alex is meglátogatta a liquor storet, de nekik volt rendőrös kalandjuk. Először ők is betalálták a gyár épületet, de aztán teljesen beszartak attól, hogy felkapcsolódott a kinti lámpa és elszaladtak. Később valami parknál ültek le. Jöttek a rendőrök, és igazoltatták őket. Az ukrán srácnál volt bontott doboz. Jól be is parázott, amikor a rendőr felé fordulva mondja, hogy hadd nézzem csak mit szorongatsz a zacskóban. Szerencsére azonban ezt nem neki mondta, hanem a mögötte álló Jaceknak, úgyhogy megúszták a dolgot. Később aztán a bunkban jól berúgtak a 12%-os alkoholtartalmú energiaitaloktól. A három srác kirúgása óta azonban már óvatosabbak vagyunk, úgyhogy a bunkban való piázást felfüggesztettük egy időre. 

Nem is érdemes kísérteni az ördögöt ilyesmivel, hiszen van lehetőségünk a piázásra, Honsdaleben a kocsmákban, vagy a gyártelepen, vagy a táborhoz közelebbi kocsmában a “View”-ban. Amikor utoljára ott voltam alumni találkozó volt, ami azt jelenti, hogy a korábbi táborozók jöttek látogatóba. Mivel a tábor 1920 óta létezik, ezért meglehetősen vegyes korosztály jött. Egyikükkel-másikukkal egész jól el lehetett dumálni. egy negyven éves nőci fűvel is kínált minket, miután az egyik barátom szóbahozta a témát. Amúgy az amerikai nők nagyon lassan öregszenek és nagyon jól tudnak kinézni idősebben is, rengeteg a MILF. 

Ezen a hétvégén meg nyílt nap volt, meglátogatták porontyaikat a szülők. Olyan autók álltak a parkolóban, hogy csuda. Állítólag tavaly valaki helikopterrel jött. A nyílt nap, minket annyiban érintett, hogy sokkal többet kellett dolgoznunk. A gyerkőcök szülei jó arcoknak bizonyultak, egyikük-másikuk nagyon érdeklődő volt, hogy hogy tetszik nekünk Amcsi, meg hogy honnan jöttünk, meg ilyenek. Igazából már sok nagyon gazdag emberrel találkoztam itt kint, de valahogy nagyon kevés jellegzetes sznob köcsög volt köztük. 

Sőt, igazából valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a táborban aki a gyerekekkel is teljesen meg van elégedve. Kifejezetten kedvesek, mindig gondosan egy halomba rakják a cuccaikat kaja után, hogy könnyebb dolgom legyen. Ha ez nem lenne elég, az asztalalaimnál ülő gyerkőcök egy ponton elkezdték tapsolva, üvöltve skandálni a nevem, meg mindig mondják, hogy “Marcell, you’re the maaaan”. Amikor a konyha személyzet másik fele volt szabadnapon, és nekem más asztalokat osztottak ki arra a napra, odajött az egyik kölök és bánatos arccal kérdezte, hogy miért nem én szolgálom most ki őket, és hogy ez így marad-e? Jó, elismerem, hogy előnyös helyzetben vagyunk mi pincérek, mert mi hozzuk a kajákat. A gyerekek a fejükben a mi látványunkat a kajával párosítják a fejükben, tehát minket nyilván szeretnek. Nem zárom ki tehát a valószínűségét, hogy problémások, nekem mindenesetre nem kellett eddig ezzel szembesülnöm.

Zárásul: lefoglaltuk a repjegyünket Új-Mexikóba. Bizony, eltértünk az eredeti tervtől, most úgy néz ki, hogy átvágunk Arizonán és Nevadán is, egy ideig azon az úton megyünk majd, ami hajdanában úgy hívtak, hogy Route 66 és Vegasig velünk tart majd Attila blogtesó is, ami nemcsak azért jó, mert jó gyerek, hanem azért is mert nagyon jó képeket készít, már láthattátok őket korábban. Megnézzük a Grand Canyont, Las Vegast és átnézünk Los Angelesbe is. Aztán irány San Francisco, majd New York City. Fogalmam sincs hogy hogy a Torgyán Józsefbe fogjuk kihúzni anyagiakkal, nagyon szoros lesz. Pont ezért nagyon ritkán megyek bármit is vásárolni, amíg a táborban vagyunk. 

Majd még jelentkezem, csók! 

.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.