Tudom, azt ígértem, hogy írok a kajáról, de meggondoltam magam. Legyen elég annyi, hogy a kaja az első néhány napban még tetszett, most már herótom van tőle, és már nagyon ennék valami otthonit, tökfőzeléket, húslevest meg kenyeret. Mármint kenyér kenyeret, nem azt a szivacsszerű előre csomagolt szart. A szabadnapok, szabad esték témaköre viszont sokkal izgalmasabb, mint hogy mivel tömnek minket, meg hogy mivel tömjük a gyerekeket.
Heti háromszor elvisznek minket egy Honsdale nevű városkába, méghozzá klasszikus sárga amerikai sulibuszokkal. Megy busz a belvárosba, ahol a kocsmák találhatók, meg a bevásárló övezetbe, ahol van Wallmart, Meki, meg ilyesmik. Van azonban egy kocsma autóval olyan öt percre van a tábortól, ami az emberek csak úgy neveznek, hogy “The View, pedig valami tök más neve van. Ha szerencsések vagyunk, találunk a tábor amerikai és autóval rendelkező tagjai között olyat, aki elvisz minket oda. Persze nem állt mindig a rendelekezésünkre a lehetőségek ekkora tárháza.
Az első szabad esténken még június huszon- valahányadikán elvittek egy Hancock nevű kisvárosba egy vendéglátóipari egységbe bowlingozni, de valamilyen oknál fogva a tábor vezetősége meghagyta a hely tulajának, hogy ne adjanak nekünk alkoholt. A problémát páran úgy hidaltuk át, hogy otthagytuk a helyet és felkutattunk egy helyi kis kocsmát. Kellemes kis hely volt, de arra a megállapításra jöttem, hogy az idős alkoholisták mindenütt ugyanolyanok. Mivel elég kevés időnk volt, körülbelül háromnegyed óra, ezért maratoni ivásba kezdtünk és egész jó hangulatban érkeztünk vissza a buszhoz. Viszont sajnos ottfelejtettem a kocsmában a kedvenc kapucnis pulcsim.
Később már indítottak buszokat Honsdalebe, egy másik városba, de mindig a bevásárlóövezetbe vittek, ami meglehetősen irritáló volt. Honsdale egy takaros amerikai vidéki város olyan jellegzetes faépületekkel, amilyenekkel az ember a western filmekben találkozik. Ehhez képest minket a városnak arra a pontjára vittk, ami a világ szinte összes településén ugyanúgy néz ki. Ráadásul ott csak egyetlen helyen tudtunk akoholt inni, egy helyi pizzériában, ahol meglehetősen bunkó a személyzet. Az első alkalommal, amikor meglátogattuk a pizzázót, Cyndi, egy Mexikói csajszi, akinek épp a szülinapja volt úgy berúgott, hogy úgy kellett visszatámogatni a faházába a táborban, miután visszaérkeztük. Még jó, hogy nem látta senki a tábor vezetősége közül. Júliusban azonban végre elkezdtek buszokat indítani Honsdale belvárosába is, ahol állítólag van egy kiváló ír kocsma, de én még sajnos nem voltam arra.
Eddigi legjobb kocsmázásom így a Viewban volt július 3-án, az állami ünnepségek előtt egy nappal. Összebarátkoztam néhány amcsi gyerekfelügyelővel és megtudtam, hogy az összes amcsi counselor vitt füvet a táborba saját használatra. Eddig is hallottam, hogy ezek itt amcsiban nem aprózzák el a dolgokat, de most saját szememmel is meggyőződhettem róla. Míg nálunk Európában úgy szokás, hogy összekeverik a zöldet dohánnyal és cigit tekernek belőle, Amerikában tisztán szívják és a pipás, bongos és egyéb megoldásokat részesítik előnyben, ami európai fejjel pazarlásnak tűnik, de a pazarlás ebben az országban ez amúgy sem ismeretlen jelenség. Ráadásul ezek itt nem grammban mérik a füvet, hanem unciában, ami olyan 28 gramnak felel meg. Ez is egy jellegzetes amerikai jelenség, hogy majdnem mindent sokkal nagyobb kiszerelésben árulnak mint otthon.
Körülbelül éjjel 1-kor indultunk haza a helyről, mert akkor indult a sofőrünk. Addigra már mindannyian elég jól éreztük magunkat. Amikor indultam visszafele a faházamba, találkoztam Simonnal, aki nem a Viewban volt velünk, hanem Honsdaleben az ír kocsmában. Elég vidám volt már ő is, elmondta, hogy kavart az este folyamán két mexikói lánnyal is, amin jót röhögtem, mert szerintem dettó ugyanúgy néz ki az a két lány. Azt is megosztotta velem, hogy miután visszaért, volt egy kis előünnepség a táborban július 4-re, és hogy sok gyerek szaladgált amerikai zászlókkal és fáklyákkal. Na ezek a barmok, a brit Simon, meg Bartek, egy lengyel srác, elkezdett kiabálni feléjük, hogy “BURN THE FLAG!”, amire az amcsi kölykök eléggé el nem ítélhető módón berágtak. Elkezdték kergetni őket vizibombákkal, majd, mint később megtudtam, szabályos hajtóvadászatot indítottak az angolok ellen és szétdobálták őket. A Simonnal való találkozásom után folytattam az utam szerény hajlékomba, majd én is beleütköztem a lámpával és vizibombákkal felszerelt mérges kis ördögfajzatok kisebb csoportjába. Majdnem én is kaptam, de aztán mondtam nekik, hogy én biztos nem én kiabáltam nekik, hogy legyenek szívesek elégetni a saját zászlójukat a nemzeti ünnepük előtt egy nappal, ugyanis nemrég értem vissza a táborba, szóval szerencsére elengedtek.
Másnap megtudtuk, hogy országos cimboránknak, Gábornak haza kell mennie családi okok miatt, úgyhogy ez rányomta a bélyegét a vasárnapunkra, ugyanis Gábor nagyon jó arc és mindig gondoskodott a jó hangulatról. Szerencsére van remény, hogy visszajön, szóval bízunk benne, hogy még látjuk Gábort itt Amerikában.
Az első teljes szabadnapom szerdán volt és hihetetlenül jó volt. Elmentünk egy Skinners nevű folyóhoz, ahol egész nap strandoltunk és söröztünk és leégtünk a napon. A táj gyönyörű, a folyómeder köves, nem kavicsokra kell gondolni hanem nagyobb tömbökre, így a folyó medrének a közepén is tudtunk ülni kényelmesen a sekély vízben, és a söreinket és üdítőinket is tudtuk hűteni a vízben. Jó látni, hogy Amerikában is vannak helyek, ahol szabad alkoholt fogyasztani a szabad ég alatt.
Még sok van hátra a nyárból és a táborból is, lesz még tömérdek szabad nap és szabad este, úgyhogy majd még írok, hogy milyen őrületes duhajkodásokban vettünk részt. Písz!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
